Sóvárogva hajolok az átlátszó, finom, kristálytiszta tenger fölé. Lágyan simul a lábamra, mokaszint öltve. Hajszálpontos képet fest rólam, néha bele-beleremeg a sodrástól, s vonásaim kissé eltorzulva lebegnek előttem újra.

Ahogy a parányi magzat is úszkált a pocakomban, akit megszólítottam, figyeltem rá, s beszéltem hozzá. De rég is volt. Most együtt nyaralunk: az én csemetém, az övé és a miénk. Két családi értékvilág, életfilozófia itt, együtt a parton. Más-más örökséggel, de mégis egy egységes ars poeticával: megérkeztünk. 

A feszes víztükör mértani pontossággal tart tükröt nekem. Mindent láthatok: a nevelésemet, mely már túlmutat saját szorongásaimon, az autonómiára vágyó kamaszomat és az érzelmi biztonságot igénylő féltestvérét, valamint az önkontrollt gyakorló kistestvérüket. E kavalkádot kísérő fenntartó családfőt is beleértve, aki a pihenésre szavazott elsőképp. Mint a tenger cseppjei, úgy olvadnak egybe igényeik, küszködéseik, harcaik, nehézségeik és kacajaik. Látom, ahogy leguggolok hozzájuk,- hogy egy magasságban lehessek velük-mily nagyra nőnek a távolságok, innen elérhetetlennek tűnnek a vágyaik. Szemlélem kincseiket, értékeiket, másságukat, ami a csodájuk is. Megjelennek ölelések, mesék, jó éjt puszik. 

Elmosolyodom. Lábammal felkavarom a nyugodt tengert, s újabb képeket festek reá. Egy szülinap lebeg előttem, amikor a féltékeny kistestvért külön sétára kellett vinni, hogy érezze ő is léte fontosságát. Birkózások, csaták, ajtócsapkodások…

Anya! – hasít a levegőbe az ismert hang. Ösztönszerűen is irányba fordulok. 

Nem akar játszani velem! Szólj már rá!

Kezdődik! S felajánlom játékpartnerségemet neki. Szerencsére elfogadja társaságom, de duzzogva biggyeszti ajkát, mert a kamaszoknak bezzeg mindent szabad! Harc a korokkal, életkori sajátosságokkal, az igazságérzetért. Fél óra vízi labdázás után a legkisebb is követeli anyai szerepem kisajátítását. Vele is kell játszani, természetesen! S észrevétlenül beállnak hozzánk még a lustálkodók is, miközben az önmagát kereső nagylány visszatért.

Az egyensúlynak néha fel kell borulnia, hogy kidolgozhassuk az önérvényesítési képességünket. Így esett a választás a tengerre, ahol hegyet is lehet mászni az úszás, a napozás, az olvasás és a pihenés mellett. Együtt döntöttünk, részeseivé váltunk a nyaralás szervezésének. Jogunk, lehetőségünk volt elmondani vágyainkat, elképzeléseinket. Választhattunk! Micsoda nagy dolog! Ezt jelenti: fontos vagyok, kíváncsiak a véleményemre. Ez nagyszerű érzés! Testi-lelki és érzelmi szükségleteink mindnyájunknak van, még pihenéskor is. Meghallgatjuk őket akkor is, ha nehéz követnünk gondolat menetüket és ha más véleményt osztanak. A szálláshelyet az igényeikhez igazítottuk, akárcsak az otthonukat. Dicsérünk és jutalmazunk (Nagyszerű úszás volt!), bátorítunk (Már csak egy dobás és bajnok vagy! Büszke vagyok rád!). S engedjük, hogy gyerekek lehessenek: sikongathassanak, pancsolhassanak, vitázhassanak, tévedhessenek, duzzoghassanak, elfuthassanak. Növekedésükhöz itt is teret, keretet és szabályokat biztosítunk, ahogy otthon is. Próbálunk rugalmasak lenni, hibáinkat belátva. (Valóban logikus, amit te mondtál. Klassz ötlet. Legyen úgy!) A generációs és szerephatárokat nekünk, felnőtteknek  sem könnyű betartani. A mi mozaik családunkban  fontos tudatosítani, hogy a problémákért ne egymást okoljuk, mert a helyzetünk nehéz ilyenkor, nem bűnbakot kell keresnünk. Mindent akarunk egyszerre: számos értéket érvényre juttatni, amit a mi családunk képvisel. Ezt azonban csak lassan, bizalommal, elköteleződéssel lehet. Még a nyári szabadság alatt is!

Ettől olyan simulékony a mi víz-tükrünk a kincses szigetünkön! 

Ha a családunkban megtapasztaltuk, hogy otthon lenni jó, biztos a helyünk, akkor egy új, más közösségben is rá tudunk találni önmagunkra, nem érezzük feleslegesnek létünket. Ha nem szeretnek minket, vagy magányosak vagyunk, akkor félszegen viselkedhetünk: Leülhetek ide? Vajon nem zavarom? Nekem kellene megterítenem? Ha azonban nincs tapasztalatunk arról, hogyan kell kivívnunk a tiszteletet, csalódottságot fogunk érezni. 

„ Ahogy önmagunkkal bánunk, abban tükröződhet az, ahogy a szüleink bántak velünk. Ezért érdemes rácsodálkozni, miként bánunk magunkkal.”

Ha egyensúlyunkat felnőttként elveszítjük, a gyerekek jelzik nekünk, felülvizsgálatra felszólítva minket. Mit is tehetünk magunkért? ( Mert a család belőled indul.)

1. Észreveszem, felfedezem, megértem, becsülöm, tisztelem magamat, rácsodálkozom az értékeimre, a személyiségemre.

2. Nem hanyagolom el magamat, elhagyom azokat a magatartásformákat, amelyek megakadályoznak a hatékonyságomban. 

3. Számíthatok saját magamra, emberszámba veszem magam.

4. Amikor szülőként szorult helyzetbe kerülök és tehetetlennek érzem magam, fel kell ismernem, hogy mit tehetek magamért a gyermekeim javára.

5. Elfogadom, hogy törődésre és gondoskodásra szorulok, saját növekedésem feltételeit biztosítanom kell.

A gyerekeknek olyan felnőtt közegre van szükségük, ahol szeretik, becsülik az életet, és elfogadják őket: igent mondanak rájuk. Árnyalt, világos, egyértelmű szerepekre, a szereposztás rugalmasságára tartanak igényt. Apa: javít, szerel, barkácsol, bohóckodik, játszik. Anya: főz, dédelget, vigasztal, melegséget áraszt, gondoskodik. Minden család rendelkezik egy ars poeticával: pl. Az otthon a béke szigete, Az összetartozás és az összekapaszkodás a család, Ne hagyd magad, fiam! – és így tovább.

Közös családi örökséget hozunk létre, ahol két életfilozófia, hiedelemrendszer találkozik. Fontos felismerés, amikor eljutunk oda, hogy már nincs rá szükségünk, hogy mi legyünk az életünk főszereplője, beérjük akár a rendezői székkel is. Hidd el, öröm nézni onnan is: Ez az én családom!

Bizonyított tény: a túl sok felnőtt világ, rengeteg tárgy, választási lehetőség, bőséges információ, felnőtt szerep és élettempó tartós megterhelés, stressz forrás a gyerekeknek, szorongást, ingerültséget okozva.  A gyermekkorban átélt erős élmények lenyomatait egész életünkben magunkban hordozzuk. Nehéz helyzetünkben a múltbéli események alapján látjuk, értelmezzük és éljük át a jelenkori történéseket. AZ ÉLET TÖBB, MINT AZ ÉLETTAPASZTALATAINK!

Forrás: Toplak Mónika (Szemfüles Egyesület Keszthely)