A legnagyobb hegyecske tövében volt egy város, Gyöngyös, aminek lakói büszkék voltak az ő hegyükre, mert ha pukli is, mégis csak az ő puklijuk!
Szerették, s a környéken lévő falvak lakóival összefogva védeni, óvni, s rendszeresen járni kezdték a hegyet, a Mátrát. Hogy mindenki megismerje őket: Kékes Turista Egyesületnek hívták magukat.
A város apró népét iskolákban tanították, a kisebbeket óvodákba vitték.
A kicsik, kedvet kapva a nagyoktól – gondoltak egyet, pár lépés, és már utaztak is fel a hegyre, s kis idő múlva ugrálhattak, szaladhattak, kalimpálhattak a 27-34-es sportcipők a réteken, ösvényeken.
Egyszer csak a nagy és a kicsi természetjárók összetalálkoztak. Összetalálkoztak-összebarátkoztak. A kis ovisok olyanok voltak az erdőben baktatva, mint a kis erdei manók, el is nevezték őket Mátra Manóknak.
A Mátra Manók szorgalmas manócskák voltak. Kirándultak, túráztak csoportonként vagy együtt, jártak erdei oviba, ismerkedtek a legjobb helyekkel, növényekkel, állatokkal. S persze sokat játszottak, játszottak, játszottak. Baktattak az ösvényeken énekelve, vagy lopakodtak csendesen, nehogy elijesszék a mozgó látnivalót. Megtanulták, hogy ők itt vendégek, s jó vendégei voltak mindig a Mátrának. Nem csak ők akartak kirándulni, kikapcsolódni, hívták a szüleiket, rokonaikat is. Ismerjék meg ők is ezt a hegyecskét, mert akármilyen kis pukli, rengeteg szép helye, különlegessége, jó levegője van.
S mint minden fiatal, utánozni kezdték a nagyokat.
A Mátra Manók pedig továbbra is szorgosak voltak. Figyeltek, utánoztak, tanultak. Járták a Mátrát. Szerették zöldjét, jó levegőjét, virító növényeit, kedves mókusait, csicsergő madarait. Remélték, hogy mindenki úgy vigyáz e helyre, mint ők. Hogy megmaradjon. Zöld legyen, virítson, csicseregjen akkor is, amikor a 27-34-es edzőcipő helyett 38-47-es bakancsot húznak majd.
A mesének itt van vége. Aki tudja, mind mesélje!