Kálnai Adél: Levél Anyához!

Anya, én magam sem tudom, mi történt velem,

Hirtelen nagy lett a szám és hosszú a kezem,

Még a hangom is megváltozott,

Pofákat vágok és ugrándozok

Még akkor is, amikor tudom,

Nem volna szabad,

S néha az elfojtott nevetéstől

Rázkódik velem a pad…

Anya én sem tudom, mi lett énvelem,

De már nem tudok megülni csendesen,

Mindenről eszembe jut valami más,

Nehezebben megy a tanulás,

Időnként csak úgy ábrándozom a könyv fölött,

Máskor meg mindenkit fellökök,

Idétlenkedem, mondják, akik látnak,

És én is inkább látom magam valaki másnak

Mint kedves, jó gyereknek,

Aki régen annyira örült minden apróságnak,

Cukornak, perecnek…

Most mindig valami más kell,

Divatos ruhák, pénztárca sok pénzzel,

tudom, jobb lenne lenni jónak, megint kedves

szófogadónak,

Nem értem, miért nem jön ez össze,

Ó, jöjjön már valaki, s újra töltse

Fejembe azt a sok-sok illemszabályt

És tanácsot, amit tőled kaptam,

Mióta csak vagyok neked…

Mert ez mind valahogy most elveszett,

S félek nagyon, hogy mit szólsz ehhez…

Anya én sem tudom, meddig tart ez, mi lesz,

De azt éreznem kell, hogy szeretsz,

Szeretsz, szeretsz, nagyon, nagyon,

Még jobban talán, mint egykoron,

S éreznem kell, hogy türelmed végtelen…

Anya, köszönöm, hogy segítesz nekem!